Guyot és borkóstoló

Vasárnap késő délelőtt érkeztünk Adonyba, Attisch borosgazdához és némi navigációs segítséggel fel is találtunk a szőlőhegyre.
Talán a legszebb pincesort találtuk a hegyen, amit valaha is láttunk. A hosszan elnyúló, keskeny, szurdokszerű, kanyargós út rendben tartva, a présházak környezete tiszta, rendezett, az épületek
-régi és új- különbözőségük ellenére jól illeszkednek bele a hegy hangulatába. A birtokok szorosan
egymás mellett vannak, de kerítés nem nagyon van, ahol mégis, ott a kapu szélesre tárva, az arra
járónak az az első benyomása, hogy bármelyik udvarra betérve szívesen vendégül látják egy pohár
borra. Csendes és madárfüttyös az egész környék.

Vendéglátónk portája is csalogatóan árnyas, kis asztallal és padokkal a présház előtt. Maga a pince
1955-ben épült, amit a néhány téglába vésett évszám és a munkások monogrammja is bizonyít. Az
épületbe lépve rögtön érezhető a hely múltja, amit a tulajdonos igyekszik megőrizni, kiegészítve a
saját stílusával és erekjéivel, a kandallóval kezdve, a borversenyek emléklapjain át, a fenyőfa
lambériáig.

A pince nem süllyesztett, viszont négy méter vastag földréteg borítja, így kellemesen hűvös.
Itt el is időztünk egy darabig, mivel a házigazdánk egy kis borkóstolót rögtönzött a fehér
tételekből. Miután kevés tapasztalattal bírunk a borfogyasztás/kóstolás terén, csak azt tudjuk
elmondani, hogy kellemes, jól iható borokat kóstoltunk, egy vegyes fehérrel kezdve, ami az elmondás
alapján tényleg vegyes, aztán jött egy Olaszrizling házasítás(?), majd egy Kékfrankos rozé és végül
egy tiszta rizling. Ez utóbbi ízlett legjobban, de a rozét is dícséret illeti.

Délben a jó gazda ebédelni hívja a vendégeit, így jutottunk el Adony másik végébe, ahol a
háziasszony királyi lakomával várt minket. Mire a kávéig jutottunk, sikerült degeszre tömni
magunkat, ami nem csoda, hisz alig bírtuk abbahagyni az evést. Még kukoricaprószát is kaptunk, igazi
sütött szilvalekvárral, amiről gyermekkori emlékek derengtek fel bennünk.
Rövig pihegés után irány vissza a szőlőbe, mert a munka nem vár, és látogatásunk egyik célja az
volt, hogy megismerkedjünk (élőben) a Guyot metszésmóddal.

Persze a pince mellett nem lehet csak úgy elrohanni, be kell térni és rátérni a délelőtt hanyagolt
vörösborokra. Ezekhez még kevesebbet értünk, mint a fehérekhez, de ismét elmondhatjuk, hogy kellemes
élményekkel gazdagodtunk. Zweigelt és Kékfrankos, mindkettő kínálja magát, mindkettő igazi
egyéniség, ahogy melegszik a pohárban, úgy bukkannak fel az újabb illatok és ízek, egyre jobb. A
gazda büszkesége a Kékfrankos, ez nem is csoda, tényleg ez a bor a pince "zászlósbora".
Miután kiélveztük a borokat, felkerekedtünk, hogy tanuljunk is valamit és alkossunk valami
kézzelfoghatót. Felmentünk a szőlőbe és végighallgattuk az egyes Guyot metszésmód helyes
kivitelezésének elméletét. Elmondva sokkal egyszerűbb, mint egy-egy szakkönyvben leírva. Hát még a
gyakorlatban! Sokkal kevesebb ollócsattogással jár, mint a hagyományos kordonos metszés, ráadásul
minden évben okosan alakíthatjuk a tőkét kedvünkre. Hajtásválogatás után egy jól
átlátható, könnyen kezelhető lombfalat alkot, ami a növényvédelemkor és a szüretkor mutatja meg
igazi előnyeit. Természetesen nem hagyhattuk, hogy a gazda csak megmutassa a munkát, bele is
szóltunk sőt, bele is nyúltunk, tehát az idei termésben a mi "munkánk" is érezhető lesz. :-)

Estefelé szedelőzködtünk, hogy időbe hazaérjünk, de a pince ismét útba esett, ahol még egy kis
rozéval terveztünk búcsúzkodni, de emellett egy meglepetés is várt: egy palack 2002-es Kékfrankos,
ami tényleg meglepő volt a fiatalosságával, frissességével. Nem csoda, hogy nehezen indultunk
hazafelé, vonakodtunk otthagyni ezt a kis Dunamenti ékszerdobozt, a baráti hangulattal és a jobbnál
jobb borokkal. Köszönjük a Schmidt családnak a meghívást és a vendéglátást, remélhetőleg mihamarabb
viszonozhatjuk. Külön köszönet az ebédért, a sok tulipán, nárcisz és jácint hagymáért! :-)

Még mindig a prés.

Úgy látszik, a tavasz idén érdeklődés hiányában elmarad, tehát lemosózás, metszés helyett a kis présünkkel ütjük el az időt.
Elkezdtük a felújítást, ami egyelőre a szétszedést jelenti. Az már biztos, hogy nem bíztak semmit a véletlenre a Mezőhegyesi Vasipari KTSZ-nél '968-ban! A préskosár léceit természetesen mindenféle szabványoktól független méretű csavarokkal fogatták fel az abroncsokra, legalábbis ami a hornyokat illeti. Semmiféle laposcsavarhúzó nem fért bele, illetve a fázisceruza igen, de hamarabb keletkezett menet az ő szárán, minthogy a csavar megindult volna. Kis fabrikálás után azért megoldódott a probléma (a csavarok csak részben), mert szépen leköszörültünk egy akkus fúróba való hegyet hajszálvékonyra és ezzel estünk neki. 6 híján le is szedtük két óra alatt az összeset, a maradékot gyorsvágóval tüntettük el. Kivéve kettőt, amik azon a részen voltak, ahol a kulcsokat kell csatlakoztatni, ezek ugyanis süllyesztett fejűek, és mint a nevük mutatja, az abroncsba voltak süllyesztve. Csodás! A flexet nem kímélve elvágtuk a lécet, úgyhogy mostanra darabokban van a kosár. Ezután jön majd az előző festék (maradványainak) eltüntetése, csiszolás, festés, új lécek legyártatása, összeszerelés. Meg a többi...
Jó móka ez, ha nincs más dolog. :-)

Prés, daráló

Kedvet kaptunk Attisch kollegától az örökölt présünk felújítására, ezért kimentünk a hegyre és hazacuccoltuk az eszközöket. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire rossz állapotban vannak, mint ahogy az sem, hogy hiánytalanul minden megvan hozzájuk. Ez azért öröm tud lenni!
A prés farésze nagyrészt korhadt, penészes, a vasrészekről lekopott a festék és rozsdapettyes. A fej rározsdásodott az orsóra, az ugróékekre vastagon rágyógyult valami zsírféleség.
A daráló gyönyörű! Valaki lemázolta szép bordóra, ami alapjába véve nem lenne baj, de a festés előtt elfelejtette lepucolni, zsírtalanítani, ezért helyenként felszakadozott a festék. Persze rozsdáll rendesen. A másik gyönyörűség az utolsó használatkor rajtamaradt, és azóta szépen rácementálódott szőlőhéjdarabok.
Első lépésként szétszedjük és lemossuk mindkét szerszámot, hogy lássuk érdemes-e egyáltalán rendbehozni, vagy egyszerűbb újat venni. Na igen, mondhatnánk, hogy egyszerűbb, de mégis valami azt súgja, hogy amint a pince, ezek is az örökség részét képezik és ha évtizedekig jól együtt tudtak "élni", akkor kár lenne elszakítani őket egymástól. Járt utat a járatlanért...
Az egész project csak holnap indul, ma csak annyi időnk volt, hogy kipakoljuk és lefotózzuk a két öreget: