Nagyberényről

Nagyberény nevének "berény" tagja az eredetileg "birik", egyesülni jelentésű szóból fejlődött ki és általános vélemény szerint az egykor a magyarsággal szövetséges egyik törzs neve volt. A berény törzs tagjai, mint katonáskodó segédnépek Szent István király oldalán vettek részt Koppány legyőzésében.

A történészek szerint e törzs tagjait még Géza fejedelem telepítette le gyűrűszerűen, főleg Koppány somogyi birtokai köré. Ezek a katonák ellenőrizték a vidék népét.

Nagyberény első említése Szent László királynak 1082-ben a veszprémi püspöknek írt levelében fordul elő, mint az Apátság birtoka. 1230-ban a falu területén 29 telepes élt, 30 ekealja szántó, 10 ekealja erdő és 40 ekealja szőlő volt a vagyona. A régi település két helyen volt, az egyik a Várdomb néven ismert terület, a másik a községtől délre, ahol építkezési romok még ma is kerülnek elő, s jelen pillanatban Kisberénynek nevezzük. A jelenlegi település később alakult ki az ún. "Gödör" köré, melynek ivóvíz forrása ellátta jó ízű ivóvízzel az egész település lakóit. 1241-42-ben a Tatárjárás idején a falu nem pusztult el, de a lakosságnak erdőkben és nádasokban kellett bujkálnia.

A XV. században községünk már jól ismert településnek számított, miután 1404-ben Zsigmond király minden szerdára heti vásártartási jogot adományozott Nagyberénynek. A törökdúlás idején 1544-ben a tamási vár elestével került török uralom alá a falu, melynek következtében mindössze 11 háztartás maradt életben. A nagy pusztulás ellenére 1571-ben már 32 házzal szerepel a török adójegyzékben. Ez az időszak rányomta bélyegét a magyar nyelv változására, egyes tulajdonnevek még ma is használatosak (pl. Dzsindzsa - katonai gyakorlóteret jelent, Karahoma dűlő - török települést jelent). 1703-tól a Rákóczi Szabadságharcban Vak Bottyán seregében nagyberényi férfiak is harcoltak, s 1849-ben Jellasich hordáit kaszára-kapára kapva próbálták elűzni elődeink.

A település neve először a Szent László által a veszprémi püspöknek kiállított megerősítő levelében fordult elő. Ma már ismert az is, hogy Szent István Koppány leverése után besenyőkkel rokon, harcos berény törzseket telepített birtokhatárainak védelmére, s eszerint már 998-ban létezett a település. Az újabb kori építkezések során még régebbi leletek is előkerültek, a használati eszközök és a csontvázak avar és késő római kori jelenlétre is utalnak. A község délkeleti részén két földvár maradványaira bukkantak, az úgynevezett Zsidódombon és Kerekhegyen, ez utóbbi a kiterjedt segesdi királynéi birtokhoz tartozott. Nagyberénynek már 1232-ben Szent György tiszteletére emelt egyháza volt, ahová 1400-ban Bonifác pápa három esztendőre száznapos búcsút engedélyezett. A tatárjárás után fejlett szőlőművelési tapasztalattal rendelkező vendégtelepesek jöttek ide, a berényi borok távoli vidékekre is eljutottak: a veszprémi püspök például Budán is mérette a Somogyból származó tizedborait. Fontos bevételt jelentettek a XIII. század végén a berényi boradók. Jelentős birtokkal rendelkeztek a János-lovagok, valamint a királyné kulcsárai és pincemesterei. A berényi szőlőtermő uradalom jól megközelíthető helyen feküdt.

Zsigmond király 1404-ben hetivásár tartására adott engedélyt a településnek, amely e korban már mezővárosi jelleget öltött. Később a hospesek egy része - a jobb szőlőművelési feltételek reményében - Szegedre vándorolt.

A török megszállás idején Nagyberény a simontornyai szandzsákhoz tartozott, a községben török őrség állomásozott. Az 1571-72-es török kincstári adólajstromban még 32 adózó házzal szerepelt, később azonban csökkent a lakossága. A Dzsindzsa elnevezésű terület, amely fennmaradt a köztudatban is, a török huzamosabb ittlétére utal, akárcsak a Kisberényhez közel eső mai Karahoma-dűlő is.

1715-ben mindössze 11 háztartást írtak össze. A hódoltság idején alapított nagyberényi református egyház a somocsi seniorátushoz tartozott, de a vallás üldözése során a templomot lebontatták. A református egyház 1801-ben alakult újjá, a török időkben tönkrement katolikus templomot pedig 1769-ben építették fel. a XVIII. század végére 1084 lett lakóinak száma, s ezzel ismét a nagyobb települések közé tartozott. A község legelői és erdői különösen alkalmasak voltak az állattartásra, a veszprémi püspökség és a káptalan birtokain az 1800-as évek elején hatalmas birkanyájakkal árasztották el a legelőket, kiszorítva onnan a jobbágyok juhait. Az esetből hosszadalmas per lett, amely csak 1844-ben zárult le.

A jobbágyfelszabadítás idején 41 zsellér kapott telket, de továbbra is sokan maradtak föld nélkül. 1890-ben már csaknem 1400 lakója volt a falunak, kilenc évvel később megépült a Szent Keresztről elnevezett irgalmas nővérek kolostora és leányiskolája, majd újjáépítették a katolikus parókiát is, amely egy korábbi tűzvész martaléka lett. A huszadik század első békés éveiben folyamatosan gyarapodott a település, az első világháború idején elkerülte a lélekszám az 1600 főt. A harcokban 185 nagyberényi férfi vett részt, közülük 37-en estek el.

1922-ben egy budapesti mérnök kezdett a településen kutatófúrást, amely során 25 cm vastag, külfejtésre alkalmas szenet talált, a feltárás azonban nem folytatódott.

A Nagyatád-féle földreform során 194 kh mezőgazdasági ingatlant és 11 kh házhelyet osztottak ki. Ezt követően 36 új ház épült, továbbá községháza és közjegyzői lakás. A lakosság részt vett a középületek építésében, 1927-re elkészült a tűzoltószertár, s 25 fős önkéntes tűzoltócsapat szerveződött. Az évtized végén már működött a közvágóhíd és a pálinkafőző. A huszadik század első fele ezen a településen is a tevékeny szerveződések ideje volt, közel három évtizedig működött a hitelszövetkezet, majd a Hangya szövetkezet. A lövészegyletet követően verbuválódott a vadásztársaság, 1934-ben pedig a helyi iparosok és kereskedők alkottak egyletet.

Forrás: Magyar Állami Jelképek